Hogyan és miért történhet meg az, hogy egy magyar nő Amerikában keresi a boldogulását, majd hellyel-közzel meg is találja azt, hazatér Magyarországra és szeretne adni, színészeket, a Nemzeti Színház építését támogatja, majd sem elismerést, sem tiszteletet nem kap még végakarata sem?

Spéter Erzsébet 1915-ben, Beszterce mellett, egy kis erdélyi faluban született 8 testvére mellé. A nagycsaládos, sörgyári igazgatóhelyettes édesapa jól keresett, a családnak mindene megvolt. Az édesanyja több erdélyi napilapnak volt külső tudósítója. A család Kolozsvárra költözött, ahol Spéter Erzsébet 17 évesen ifjúsági teniszbajnokságot nyert. Itt egy román herceggel szerelembe esett a fiatal hölgy, majd ebből a szerelemből egy 15 éves házasság született, de a férfi váratlanul meghalt. Spéter ekkor kitanulta a térképészetet és két és fél évig Bukarestben dolgozott. Itt ismerkedett meg a második férjével, egy kint dolgozó magyar diplomatával, akivel aztán 1956-ban átjöttek Magyarországra, ám mindent újra kellett kezdeniük.

Mivel Spéter hat nyelven beszélt, ezért felvették mixernőnek egy pesti szálloda bárjába férje akarata ellenére, ez a házassága válással végződött. Később a Balatonra került pincérnőnek, majd az Ibuszhoz ment el üzletkötőnek, így jutott el New Yorkba is. Ott találkozott a másod-unokatestvérével, Henry Spéterrel, aki dúsgazdag ember volt, szállodaláncot üzemeltetett. Végül neki mondta ki harmadszor a boldogító igent. A férje később meghalt, Spéter pedig új célt keresett az életében. Gyermeke nem születhetett, ő viszont nyomot akart hagyni maga után. Az 1980-as években tért haza, és először Vitray Tamás „Telefere” című műsorában találkozhatott vele az ország. Országosan akkor lett közismert, amikor egy televíziós műsorban felajánlotta, hogy a vagyonából 20 000 dolllárt ajánl fel a Nemzeti Színház építésének javára. Nem sokkal ez után jelentette be, hogy magyarországi művészek támogatására létrehozta az Erzsébet díjat, amely 200 000 dollár éves kamatát (6 százalékát) ajánlotta fel a díjazott művészek számára. A díjat 1995-ig osztották ki.

A magyar művészetet pártoló tevékenységéért cserébe a fent említett műsorban annyit kért Magyarországtól, hogy a majdan felépülő színház őrizze emlékét, róla nevezzék el a büfét. Kérését nem teljesítették. Spéter Erzsébet senkihez sem hasonlítható megjelenéséről is híres volt: jellegzetes turbánban és ruházatban, erős sminkben és tagolt, lassú, tiszta beszédmodorával kitűnt a médiában szereplő személyek közül. Különös humoráról, az életről alkotott véleményéről is híres volt: 85 éves korában például felkérte néhány író barátját, hogy írják meg nekrológját. Spéter Erzsébet hajlamos volt a nagyotmondásra. 

Sokan nem becsülték azért sem, mert bár magáról mindig üzletasszonyként beszélt, nem tagadta azt sem, hogy vagyonát a második, kifejezetten jómódú amerikai férjének köszönhette, vagyis a kritikusai úgy gondolták, hogy könnyen jött pénzt osztogat. Spéternek kifejezetten fájtak a kritikák, bántották őt. Úgy érezte, ő tiszta szívvel fordult a magyar művészvilág felé, cserébe viszont nem kapta meg azt a megbecsülést, amire számított. 

A színész Haumann Péter tökéletesen megfogalmazta a Spéter-jelenséget:

„Neurotikus ez az egész. Idejön egy távolban élő magyar, adni akar, s nem elvenni, erre először keresztbe tesznek neki, utána körüllihegik, aztán a vérét veszik. Nem értem.”

Az Erzsébet-díj alapítója sok éves próbálkozásai után a 90-es években végül feladta terveit és nagyot csalódott a magyarokban. Maradt Magyarországon és egy budai társasházban élt, ahol az utolsó években már a nap 24 órájában ápolásra szorult. 2007-ben az általa díjazott művészek Volt egyszer egy Erzsébet-díj címmel gálaestet tartottak, melynek bevételét Spéter Erzsébet megsegítésére és gyógyulására szánták. Erzsébet kérte, hogy hamvait a Dunába szórják, de ez a kívánsága sem teljesült és a Kozma utcai temetőben nyugszik.