Szenthelyi Krisztián édesapja Szenthelyi Miklós, aki Kossuth-díjas hegedűművész, édesanyja pedig Faludi Judit, Liszt Ferenc-díjas csellóművész, Érdemes Művész. Ilyen tehetséges szülőkkel megáldva nyilván már gyermekkorban folyton a zene veszi körbe az embert. Ebben a közegben nőttél fel, de mindig egyértelmű volt, hogy neked is a zene lesz az utad?
Sz.K.: Tulajdonképpen nem. Inkább azt mondanám, hogy mindig vonzott a művészet, a színpad, de nem konkrétan a zene. 10 évesen kezdtem el zongorázni, hamar kiderült, hogy zongorista nem lesz belőlem, főleg azért, mert akkor ez a hangszer még nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Ma már, felnőtt fejjel nagyon szeretem, sőt egy bizonyos szintig kísérem is magamat, ez hatalmas segítség egy darab tanulásakor. Körülbelül 15 éves lehettem amikor eldöntöttem, hogy énekes szeretnék lenni, és innentől kezdve már egyértelmű volt a zenei pálya.
Az énekléshez vezető úton a szüleiden kívül kik inspiráltak? Mi vagy ki volt az, ami/ aki miatt a táncművészettől végül az éneklés mellett tetted le a voksodat?
Sz.K.: Egy Carmen előadás volt az, amit tizenévesen láttam az Operában és az annyira megfogott, hogy tudat alatt már biztosan éreztem, hogy nekem az éneklés lesz az utam. De, amit fontos megemlíteni, hogy lehetséges az is, hogy a gének “alakították így”. A szüleimen kívül ugyanis a felmenőim között voltak más zenészek, konkrétan operaénekesek, pontosabban anyai ágon, nagypapám szülei. Ezenkívül pedig voltak/vannak nagyon komoly példaképeim, és azt gondolom, hogy ez is egyfajta motiváció. Legalábbis nekem az.
A Zeneművészeti Egyetem hallgatójaként már most rengeteg neves és elismert művész műsoraiban szerepelsz vendég előadóként. Eddig melyik közös munka volt a legérdekesebb, legizgalmasabb?
Sz.K.: Először is már a tény, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója vagyok, nagy öröm számomra, de valahol még mindig hihetetlen. 2014-ben kezdtem el énekelni tanulni, 2018 óta tanulok az Egyetemen, Bretz Gábor Liszt-díjas operaénekes, Érdemes Művész osztályában, korrepetítorom pedig Pál Anikó. Rengeteg koncertfellépés, verseny és persze az ezekkel járó gyakorlás van mögöttem, ami az elmúlt pár évet illeti. 2015 óta vagyok rendszeres résztvevője a magyar zenei életnek, ezalatt az idő alatt sok operaénekessel énekelhettem együtt, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Kertesi Ingrid, Miklósa Erika, Pándy Piroska, Kováts Kolos világhírű operaénekesek azok, akikhez emlékezetes fellépések kötődnek. Kováts Kolos Kossuth-díjas operaénekessel 2019-ben énekelhettem el a méltán híres Hadaróduettet, Donizetti Don Pasquale című operájának kettősét, amely felvételünk a YouTube-on is megtalálható. Azt gondolom, hogy ez a duett minden énekes számára nagy kihívás, ezért emlékeim szerint ez egy igazán különleges fellépés volt. Ugyanakkor nem csak az opera világa vonzz, sőt azt gondolom, hogy a mai világban egy énekesnek szinte kötelessége, hogy más műfajokat is megismerjen akár kipróbálja magát benne. Nem mondom, hogy ez nagyon egyszerű, de ezek azok a feladatok, amelyek gazdagabbá teszik az énekesi pályát. Énekelhettem már együtt Wolf Katival és Malek Andreával, akiknek a koncertjei hihetetlen atmoszférát teremtenek nemcsak a közönség soraiban, hanem a fellépő művészek között is. Akinek pedig nagyon sokat köszönhetek az Mága Zoltán. 2016 óta rendszeres fellépője vagyok koncertjeinek. Neki köszönhetően számtalan helyen járhattam Magyarországon és külföldön egyaránt. Nagy ajándék, hogy felfigyelt rám, és igyekszem valami plusszal gazdagítani azokat a koncerteket, amelyeken felléphetek.
2020-ban a Magyar Állami Operaház által szervezett Kortárs Opera Showcase elnevezésű új kezdeményezés és egyben operabemutató egyik főszereplője voltál, Andrássy Frigyes: Ady és Léda c. operájában. Mesélj erről a szerepről! Hogyan zajlik a felkészülés ezekben a nehezített időkben?
Sz.K.: A 2020-as év egy nagyon furcsa év volt. Az eleje még sok fellépést és felkérést tartogatott számomra, amelyek nagy részét a világjárvány elsöpört. Szerencsére néhányat még sikerült megvalósítani és ezek közé tartozott az Operaház új kezdeményezése. A misszió lényege, hogy kortárs zeneszerzők műveit rövidített, összefoglalt formában adjuk elő, ez olyan, mint egy kinagyított trailer. Az Ady és Léda című opera, amelyben szerepet kaptam, egy egészen mély lelki problémákat feltáró darab, különleges hangulatú zenével. Én a komornyik szerepét játszottam, amely felkészülésben azért volt nehéz, mert az én kis bűvészmutatványommal indult az opera, amely tulajdonképpen megteremtette az alaphangulatot. A szerepben olyan színészi feladatokat kellett megvalósítani, ami énekesként számomra igen nehéz feladat volt.
Most pedig egy csodálatos feladat előtt állok, Paisiello “Az énekmester” című operájának címszerepét fogom énekelni. Az Angelica Leánykar vezetője, Gráf Zsuzsanna Tanárnő kért fel erre a szerepre. Természetesen azonnal igent mondtam a megtisztelő felkérésre, és alig várom, hogy bemutathassuk ezt az egészen különleges operát. Ebben a szerepben a feladatom az lesz, hogy egy olyan embert formáljak meg, mely karakter egészen távol áll tőlem. Ez egy nagyképű, mindenki mást lenéző, öntömjénező figura. A próbák alatt nagyon sokat szórakozunk mert nem egy búskomor zeneműről van szó,amit a zene és a szerepek is alátámasztanak.
Mi az, amivel az éneklésen kívül szívesen töltöd az idődet? Mit lehet tudni a színpadon kívüli Szenthelyi Krisztiánról?
Sz.K.: Én azt gondolom, hogy a színpadon kívül a személyiségem nem más, csak annyi változik, hogy nem szerepet játszom. Mindig pozitív, és vidám személyiségnek tartottam magam, aki mindenre nyitott. Csakhogy egy példát említsek, imádok kertészkedni, szerelni, felújítani olyan tárgyakat a környezetemben, amelyeknek mások szerint már a kukában lenne a helye, azonban én a végsőkig “harcolok” a szebbé tételéért. Nagyon szeretem az állatokat, ha lehetőségem lenne rá az összes elkóborolt állatot befogadnám. Sajnos nincs így jelenleg négy teknős gazdája vagyok, azonban egyszer majd nagyon szeretnék kutyát is. De ez még a jövő zenéje...
Ezek mellett bolondulok a jó filmekért, például a skandináv krimiket, és a thrillereket nagyon szeretem. A vígjáték műfaja is nagyon közel áll hozzám, ez valószínűleg a természetemből adódik. Emlékszem, amikor gimnazista voltam, minden egyes pillanatban szóviccekkel árasztottam el az osztálytársaimat. Akik lehetséges, hogy ezt a 120-ik után már nehezebben viselték. (nevet)
Hol látod magad 5 év múlva? Milyen álom szerepeid/darabjaid vannak?
Sz.K.: 5 év múlva színpadi énekesként, és tanárként szeretnék dolgozni. Bizony, az egyetemi művészképzés után a tanárit is szeretném elvégezni, hogy aztán taníthassak. Régóta foglalkoztat a tanítás, talán azért is, mert nagyszerű énekmesterek keze alatt tanulhattam és tanulhatok a mai napig. Az ő munkamoráljukat, energiájukat tapasztalva érett meg bennem a gondolat, hogy a színpad mellett a tanításnak is fontos szerepe kell legyen az életemben. A gimnáziumi éveim alatt kezdtem el énekelni tanulni, Hormai József operaénekesnél. Az ő tanítási módszere nagyon különleges, ezért szerencsésnek érzem magam, hogy nála kezdhettem meg énekesi tanulmányaimat. Amikor a Szent István Konzervatóriumba felvételt nyertem akkor Barna Júlia énekmesternél tanulhattam tovább, akivel a közös munka új kapukat nyitott meg előttem. Most jelenleg a Zeneakadémia növendékeként az az álmom, hogy koncerteket szervezhessek és Magyarország olyan területein megismertessem a klasszikus zenét, ahol erre eddig nem volt lehetőség.
Ha az álomszerepekről beszélünk akkor tulajdonképpen mindig csak annyit mondok, hogy igazán nincsenek. Inkább szerző álmaim vannak. Händel, Donizetti, Csajkovszkij és Kodály. Jelenleg az ő zenéjük, művészetük az, ami számomra a legizgalmasabb. Énekeseknek nagy kihívásokat jelentő műveket írtak, akár a barokk akár a romantikus operákról, dalokról beszélünk vagy Kodály műveiről. Baritonként óriási kincsesláda mindegyik szerző életműve.
„A karantén olyan új gondolkodásra, új utak keresésére késztet, amellyel az ember egy másik oldalát is megmutatja.” Ezt olvashatjuk az oldaladon. Az éneklés mellett elkezdtél írni is, amiben Kautzky Armand is részt vett. Mesélj erről az új útról, kérlek!
Sz.K.: 10 éves koromban kezdtem el kisebb meséket, történetek lejegyezni egy füzetbe (ez a mai napig megvan) és aztán jöttek a versek. Nincs igazán olyan esemény, amihez ezt kötni tudnám, egyszer csak írni kezdtem. Aztán eltelt pár év...Miután elkezdtem énekelni akkor tértem vissza ehhez a műfajhoz. 16 éves koromban azt éreztem, hogy amit írok, az, tetszik az embereknek, visszajelzéseik alapján. Nagyon sok verset kezdtem el írni, amelyeknek a nagy részét be is köttettem. Egy régi álmom pedig nemrégiben teljesült, ami az volt, hogy a legjobbnak ítélt verseimet Kautzky Armand Jászai Mari-díjas színművész, Érdemes Művész szavalja el. A Zeneakadémián hozott össze a sors, amikor nagy örömünkre, évfolyamunknak ő lett a színpad beszéd tanára az első évben.
Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy ezt a régen dédelgetett álmomat valóra váltotta.
Bár még csak 23 éves vagy, már most nagyon sikeres vagy a tehetséged kibontakoztatásában. Mit gondolsz, mi az ami a legfontosabb „kelléke” ennek a folyamatnak? Mit üzensz a jövő tehetségeinek, hogyan kezdjenek bele, vagy épp folytassák a megálmodott utat?
Sz.K.: Egyértelmű számomra, hogy a legfontosabb a kitartó munka. Szeretem olyan fába vágni a fejszémet, amit még senki, vagy csak nagyon kevesen művelnek tehát az új utak keresését is nagyon fontosnak tartom. Sosem voltam az az idomulós típus. Még akkor sem, ha vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. Mindig vannak és lesznek olyanok, de azokkal szeretnék foglalkozni, csak azokkal, akik szeretik amit csinálok, hiszen akkor már nyert ügyem van. Rendkívül fontos, hogy az ember menedzselni tudja önmagát. Napjainkban nem úgy működik, hogy valaki besétál az ajtón és azt mondja, hogy “én most felkarollak Téged”, sajnos ez a múlt. Ma a versenyeken vagy az önmagunk által szervezett fellépéseken, esetleg felkéréseken kell bebizonyítani, hogy helyünk van a zenei világban. Természetesen sok múlik a szerencsén is, de szorgalom nélkül hiába. Nekem szerencsém van, hogy zenész családba születtem, azonban aki azt hiszi, hogy így könnyebb, az téved. Sokkal nehezebb, hiszen egy a szüleink által már felépített karrierrel akarnak azonosítani, ez nehéz dolog. Én mindig azt mondom, hogy “én nem a szüleim vagyok”. Amint kisétálok a színpadra nekem kell teljesíteni. Amikor közös produkciót hozunk létre családtagjaimmal, olyankor nem rokonok, hanem művésztársak vagyunk a színpadon és mindenki saját magáért felel. Ezért szeretem a versenyeket, ahol egy kívülálló szakmai prénum előtt kell teljesíteni, de ez az egyetemi vizsgákra is érvényes. Kiemelt hazai-illetve nemzetközi versenyeredményeket tudhatok magaménak. Az elmúlt 6 évem rengeteg pozitív visszajelzése talán azt bizonyítja, hogy jó úton haladok.
Köszönjük Krisztiánnak a beszélgetést, sok sikert kívánunk a következő években!
A Tehetséges magyarok csapata
-
A Tehetséges magyarok program szeretettel várja az új tagokat! A jelentkezéseket a tagsag@tehetsegesmagyarok.hu címen várjuk!
