Molnár Borbála, az első népszerű magyar költőnő, aki megfogalmazta: a jobb ízlésű regényeket nem kárhoztatja, mégis sokkal hasznosabbnak tartja a valóságos históriákat.
1760. augusztus 25-én született Sátoraljaújhelyen. Kisnemesi családban nevelkedett, apja Molnár István református kántortanító, a hartai malom nemes származású bérlője volt, aki a leányát olvasni megtanította, de írni nem, hogy szerelmes levelek írására ne fordítsa tudását. Borbála, mint sokan ebben a korban, lopva tanult meg írni.
Ő volt az első magyar költőnő, akinek nyomtatásban is megjelentek a versei, és ugyancsak ő volt az első, aki már meg is tudott élni az írásból. Persze hosszú és meglehetősen rögös út vezetett idáig.
A "Magyar Minervának" titulált lány saját bevallása szerint azért kezdett írni, mert boldogtalan volt a házassága. Édesanyja unszolására ment férjhez, és 3 gyermek édesanyjaként vált özveggyé. Súlyos anyagi gondjaitól költői működése szabadította meg. Kassán megjelent négykötetes összeállítása váratlan nagy sikert aratott. Karrierjét pártfogók és mecénások mellett irodalmi barátságok is egyengették: Gvadányi Józseffel, Czizi Istvánnal és Édes Gergellyel folytatott levelezésének számos darabja került nyilvánosság elé. Költeményeivel pedig hamar kedves lett a közönségnek. Ezt mutatja, hogy 1793-ban megjelentetett művéből egyetlen év elteltével új kiadást kellett készíteni. Írásaiban a női élet problémáit tárta az olvasók elé. A boldogtalan szerelmet és a szülők által kierőszakolt házasságot, saját érzéseit verselte meg.
Molnár Borbála sikerének titka a kor olvasói körében az volt, hogy részben betartotta a korfelfogás előírásait. A panaszkodás tűréskészséggel párosult és engedelmes volt a vallási és szülői intelmekkel szemben. Kedvelt témakörei: a szomorúság, a csalódás, a szerelem hiánya, a szülői erőszakkal kikényszerített házasság, a korszak társadalmi rajza, házi és családi élete, mindennapjai voltak. Irodalmi munkásságának célja az (is) volt, hogy „az ő életének tükörét” tartsa olvasói elé.
Az 1795-ös év nagy változásokat hozott Molnár Borbála életében, ugyanis ekkoriban hívta meg maga mellé társalkodónőnek egyik csodálója, Mikes Anna erdélyi grófnő. Noha anyagi gondjai ezzel egy csapásra megoldódtak, a munka egyáltalán nem bizonyult kellemesnek; úrnőjének merev szertartásossága, a napi felolvasások és beszélgetések lélekölő, zsongító unalma és az állandó, nyomasztó bezártság mind igen rossz hatással voltak Borbála kedélyére, és helyzetén az sem sokat segített, hogy a grófi család mélyen katolikus tagjai roppant ellenségesen viszonyultak a néhai református kántortanító lányához. Összesen húsz évig szolgálta a grófnőt, majd annak halála után fiához költözött Hajdúbagosra, és ott is hunyt el 1825-ben, 64 éves korában.
Molnár Borbála: A tavasz
Ím a természetnek mosolyog szépsége,
S a nyíló tavasznak újít kedvessége,
Az újult mezőre mihelyen kilépek.
A kincses természet munkái mely szépek,
Mint gyenge csecsemők, nevetnek a plánták,
Téli polájokat melyek már elhányták […]
Úgy tetszik, hogy ezek nékem azt hirdetik,
Hogy az én testem is bár eltemettetik,
De lételem azzal semmivé nem lészen,
Sőt magára egykor újult formát vészen.
Mivel ha a plánták végként el nem vesznek,
Sőt minden tavasszal új életet vesznek,
Hogy veszne el az ég legcsudább remeke,
A pornak töredék, de lelkes gyermeke? […]
Ez, mondom, mi módon veszne el végképpen,
Alább való lévén a plántáknál éppen,
Sőt, inkább mint a mag, elvettetik teste
A halálban, midőn érkezik el este,
S a megrothadásra száll a föld porába;
De majd fog öltözni egy nap új formába,
És ki fog kelni a rothadás méhéből,
S új ház lész a régi hullt töredékéből.
Az újult természet nékünk ezt hirdeti,
Hogy lész a halálnak majd elenyészeti,
S valamint a plánták fogytával a télnek,
Úgy az emberek is a földből felkélnek,
Felkelnek, s örökké élni meg nem szűnnek,
Kiveszvén belőlek gyökere a bűnnek.
Molnár Borbála költészetéről és alakjáról méltánytalanság lenne egészen megfeledkezni: hisz levelezéseivel egy új műfajt, egy új divatot honosított meg itthon, és ő nyitotta meg az utat az eleinte csak szórványosan jelentkező, majd a 20. század elejére alaposan megszaporodó magyar nőírók előtt. Elsőségét – és ezáltal irodalomtörténeti jelentőségét – pedig még a fentebb stíljével egészen más minőséget képviselő kortársa, Kazinczy is elismerte.
Munkái:
- Molnár Borbála munkáji, Kassa, 1793, négy kötet. (Versek)
- Egy nemes cselekedet leírása, mellyet Molnár Borbála terjeszt a magyar világ eleibe, Pest, 1797.
- Főstrázsamesternek Csízi Istvánnak nemes Molnár Borbálával az erkölcs pallérozását és a szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései, mellyek leginkább beteges állapottyában munkálattak, Pozsony, 1797.
- Barátsági vetélkedés, avagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései, Kolozsvár, 1804.
- Szerencsétlen indulat vagy Sarolta és Sándor, mellyet versekbe szedett, Kolozsvár, 1804.
Források: nlc, wikipedia, kultura.hu