Kezdhetnénk azzal a beszélgetést, hogy bemutatjuk Markó Róbertet, mint az elmúlt évek sikeres táncos műsorainak szereplőjét, koreográfusát... de nem tesszük, hiszen már mindenki jól ismeri Robi ezen oldalait. A Tehetséges magyarok program szerkesztőit sokkal inkább az érdekli, hogy ki is ő a hétköznapi életben, a kamerák nélkül hogyan és mivel telnek a mindennapjai. Hogyan építette fel karrierjét és milyen motiváció mentén jutott el odáig, hogy mára saját tánciskolája van.

T.M.: Elkerülhetetlen első kérdésem, hogy mikor, hány évesen kezdtél el táncolni, mikor és hol találkoztál ezzel a művészeti ággal és hogyan alakult az életutad, milyen fontos mérföldkövek voltak, amelyek mentén eljutottál oda, ahol ma tartasz?

1994-ben kezdtem el táncolni, akkor íratta be édesanyám a bátyámat tánciskolába, és mivel istenítettem a testvérem, nekem is ott volt a helyem. Akkor még főképp az tetszett, hogy az idősebb lányokkal így könnyen ismerkedhetek.☺

Végül a bátyám abbahagyta a táncot, én pedig maradtam.

Következő évben az első siker, ’95-ben (amikor még rengetegen versenytáncoltak) junior 1-esként egy kb. 100 párost felvonultató mezőnyben első lettem E osztályban. Ekkor azonban a családommal visszamentünk Ausztráliába 1 évre. A vissza azt jelenti, hogy Ausztráliában születtem, ott éltem 10 éves koromig, majd az említett magyarországi évek után ’95-ben újra ott találtam magam. Folytattam a táncot, egy ausztrál lánnyal, ahol szintén megnyertem az országos bajnokságot, majd 1 év múlva újra visszajöttünk Magyarországra. Innentől egészen 2000-ig szép eredményeket értem el a párjaimmal a különböző kategóriákban. 2000-ben volt egy törés, a szüleim válása és a családom szétbomlása. Ez egy nehéz időszak volt.

2006-ban viszont jött a Szombat Esti Láz, ami új lendületet hozott az életembe. Ráadásul ugyanebben az évben szereztem meg a táncművész diplomámat. Két évvel később úgy éreztem, hogy szeretnék kicsit kiszabadulni az itthoni táncos világból, végül Olaszországban kötöttem ki, ahol találkoztam új táncpartneremmel, Mara Gatanellával. Tulajdonképpen mondhatom azt – mivel ő 7 évvel idősebb volt – hogy mellette nőttem igazán fel, ez a korkülönbség jól jött. (nevet- a szerk.) Egy személyben volt a táncpartnerem, barátom és családom. Közösen sok olyan versenyre, és számtalan olyan tanárhoz jutottunk el, amiről előtte csak álmodni mertünk. Ebben az időszakban kezdtem el érezni, hogy a helyemen vagyok, Marával 2011-ben profi latin magyar bajnokok lettünk, majd a világ egyik legelismertebb versenyén, az International Rising Star-on benne voltunk az első 12-ben.

Csodálatos évek voltak, de nagyon feszes volt a tempó. Budapest, Róma és Anglia között ingáztunk a céljaink elérése érdekében, ami lassan felőrölt minket és hatással lett a táncunkra, az életünk minden területére, és 5 év után szétváltak útjaink. Sokáig nem tudtam feldolgozni a veszteséget és egy rövid időszakra kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy hirtelen jött szerelem segített kimászni a gödörből, majd Törökgyörgy Melinda, mentorom és tanárom terelt vissza a táncparkettre. Egészen 2019-ig tartott ez az új időszak, amikor is véglegesen befejeztem a táncos pályafutásomat a profi mezőnyben. A táncos karrierem második felében kezdtem el jobban befelé figyelni, mert ugyan csodálatos volt minden időszak, de a sok külsőség, a sok „zaj” ráirányította a figyelmemet, hogy magammal is törődnöm kell.

2019 májusában átvettem a családi vállalkozásunk egy részét, abban merültem el, most pedig Mogyorósi Krisztinával, a 20 évvel ezelőtti táncpartneremmel alapítottunk egy egyesületet, ahol az eddigi tapasztalataimat igyekszem majd átadni a tanítványainknak. Nagyon várom!

T.M.: Mikor és minek vagy kinek a hatására döntötted el, hogy nem csak táncolsz és versenyzel, hanem a megszerzett tudást át is szeretnéd adni, vagyis tanítani fogsz?

Valahol mindig is tudtam, hogy tanítani fogok, de amikor elvégeztem a főiskolát, még bizonytalan voltam a megszerzett tudásomban, ezért is mentem külföldre, hogy tapasztalatot gyűjtsek, hogy próbára tegyem magam a nemzetközi táncvilágban. Azt tudtam, hogy muszáj lesz megerősödnöm és kellően magabiztossá válnom, ha szeretném elérni a célomat, hogy a tánc legyen a hivatásom. Nem volt kérdés, hogy ez az utam, és most 38 évesen készen állok átadni a tapasztalataimat és mindazt, amit számomra a tánc jelent.

(Fotó: Markó Studió)

T.M.: A bevezetőben említett TV műsorok közül melyik volt számodra a legnagyobb kihívás? A táncpartner felkészítése, a közös munkafolyamat és műsorszám megalkotása, vagy pedig külső koreográfusként felkészíteni a műsorokra az adott párost?

Mindkét verzió nehéz, és szép kihívás.

Fontos a különbség: eltáncolni, vagy letáncolni. Ezt a különbséget kellett megmutatnom a sztár párjaimnak. A Szombat esti lázban táncosként az volt a feladatom, hogy az általam készített koreográfiát ne csak letáncolja, hanem eltáncolja velem a partnerem. Ebbe a folyamatba mindig bevontam a hírességeket, megkérdeztem a véleményüket és igyekeztem a képességeikből mindig kihozni a maximumot, a karakterüknek és testi adottságainknak leginkább passzoló koreográfiát összeállítani. Ez rengeteg munka és gyakorlás volt.

Ráadásul a műsorok kezdeti időszakában még több idő van próbálni, olyankor szépen összeáll a produkció, majd ahogy fogynak a párosok, fogy az idő a felkészülésre, kevesebb lehetőség van a gyakorlásra, egyre nehezebb tartani az addig hozott színvonalat. Itt tehát az a kihívás, hogy ugyanazt a minőséget hogyan tudjuk fele annyi idő alatt színpadra állítani. Na, ez már igazán embert próbáló feladat (még a profinak is), nagyon jelen kell lenni, nemcsak testben, fejben is.

A Dancing with the Stars vezető koreográfusaként többféle kihívás koncentrálódik egyszerre. Egyrészt van egy közös munka a táncosokkal, akiknek megvannak a saját elképzeléseik a produkcióról, ugyanakkor nekem supervisorként a műsorkészítők igényeit és a szakma elvárásait is képviselnem kell.  Ezt összecsiszolni nem volt mindig egyszerű, az elmúlt évadban ez gyakran vezetett konfliktusokhoz.

T.M.: Ezekre a műsorokra hogyan készülsz, készültél? Mi az, ami inspirál egy-egy koreográfia megalkotásában? Fontos a tanuló személyisége? Ilyenkor például együtt töltöd egy napodat azzal az emberrel, akit koreografálsz, hogy jobban megismerd mi áll neki jól?

A munkafolyamat mindig a zenével kezdődik. Meghallgatom legalább 50-szer a dalt, megismerem, leírom, hogy hol vannak a felütések, stb. Aztán elkezdek rá táncolni. Pár éve még a lakásomban, pár nm-en készültem a koreográfiákra. Megpróbálom megérezni, hogy mi az, ami könnyen és kényelmesen megy, összeállítom, hogy hol vannak a kamerák, a zsűri, a nézők.  Figyelek arra is, hogy mi az, ami komfortos az adott partneremnek, mert van úgy, hogy amit én elképzelek, azt a civil párom nem tudja megvalósítani. De természetesen van olyan is, hogy megmutatok egy folyamatot és minden gond nélkül eltáncolják. Általában megkérek egy profi táncosnőt is, hogy mozogjuk le együtt a megálmodott koreográfiát, hogy lássam milyen egyben. Figyelembe kell vennem azt is, hogy a partnerem mennyire hajlékony, mennyire érzi és hallja a zenét. Olyan ez a folyamat, mint egy mérleg. Úgy kell pakolni az elvárásokat, engedményeket, hogy komfortos legyen a partner számára, de ugyanakkor én is elégedett legyek a produktummal. Így lesz valódi sikerélmény mindkettőnknek, ami a produkció szempontjából is elengedhetetlen.

T.M.: „Egy tánctanár nem csak tánctanár. Mi azzal is foglalkozunk, hogy az ember lelkében helyére tegyünk olyan dolgokat, mint például a képeket saját magukról.” - Ezt a gondolatot pár évvel ezelőtt mondtad egy tv műsorban. Ezek szerint te egy kicsit pszichológus is vagy? :) A táncra tekinthetünk szerinted egyfajta terápiaként?

Tökéletesen. Nem vagyok pszichológus, de az biztos, hogy nagyon sokat meg lehet tudni, tanulni az emberről már a tanulási folyamat elején. Látom, hogy mennyire bátor megmozdulni, hogyan reagál sikerekre és sikertelenségre. Az emberek egy maguk által kreált buborékban élik a hétköznapjaikat, amiből sokszor félelmetes kinézni, biztonságosabb benne maradni abban a bizonyos komfortzónában. Nehéz erre rávilágítani, mert ha valami nem fér bele ebbe a buborékba, akkor már elégedetlenek. Az emberek sokszor türelmetlenek önmagukkal szemben. A tánc, jól mondtad, valóban egy terápia, az ember nagyon sokat fejlődhet, és tanulhat közben önmagáról. Rengeteg feszültség, lenyomat, emlék van elraktározva a testünkben, amit a szavak nem tudnak előhozni, de a mozgás igen.  

(Fotó: Markó Studió)

A versenyzés külön világ, ott kell csak igazán figyelni az embernek önmagára, mert jön egy óriási plusz teher, az állandó megfelelési kényszer. A versenytánc egy nagyon összetett művészeti sportág, mert figyelni kell a táncra, a partnerre, a zenére, meg akarunk felelni a tanároknak, a szülőknek és a táncos társadalomnak. Ezek a feszültségek sokszor a táncos párokon csapódnak le, egymást bántják, a problémát nem magukban keresik. Ez a hétköznapi életben is így van, azt hiszem. Ezt a mentalitást kell megváltoztatni. Magunkba kell nézni és javítani a hibáinkon. Sok páros pont ezért megy szét, mert a partnert, egymást hibáztatják. Ez nem viszi előre a párosokat és a munkafolyamatot. Bárki hibázhat, ezt el kell fogadni és meg kell próbálni nyugodt hozzáállással jól kommunikálni egymás között. Itt van óriási szerepe a tánctanár „pszichológusi vénájának”. Ezeket a folyamatokat kell elcsípni, és rávilágítani mi történik valójában, és hogyan lehet ebből úgy továbblépni, hogy ne eltávolodjanak egymástól a páros tagjai, hanem megerősítsük a köteléket közöttük.   

T.M.: A Markó Stúdiót Mogyorósi Krisztinával alapítottátok. Milyen korosztályt vártok az óráitokra, illetve hogyan fogalmaznád meg azt, hogy mit, milyen pluszt ad az embereknek a ti tánciskolátok? 

Idén alapítottuk a Stúdiót. Már egy éve dolgozunk rajta, mostanra találtunk egy nagyszerű helyet a Visegrádi utcában, ahol megkötések nélkül dolgozunk versenyzőkkel illetve hobbi táncosokkal gyerektől a felnőttig egyaránt. A versenytáncban megmérettetésekre készítjük fel a táncosokat, a hobbi társastáncban pedig megtanuljuk a lépéseket, koreográfiákat. Aki szeretne továbblépni, komolyabb álmai vannak, azok számára ott lesz a versenytánc tagozatunk. Itt már olyan technikákat tanítunk, amik segítségével még érzékletesebben tudják kifejezni önmagukat. Olyan tudást adunk, ami elengedhetetlen a versenytánc világában.

(Fotó: Markó Studió)

Krisztával egy olyan táncklubot álmodtunk meg, ahol megismertetjük az emberekkel a társastáncok minden formáját és persze az illemtant. Szeretnénk a mai gyerekeknek megmutatni, hogy amit a social media oldalakon láthatunk, nem feltétlenül követendő példa. Számunkra fontos érték, hogy az emberek képesek legyenek az alkotásra, valóságos tartalommal töltsék meg az életüket. Egy olyan közösséget szeretnénk magunk körül létrehozni, ahol a gyerekek értékes szociális életet tudnak élni. Ahol egymással kommunikálhatnak, egymáshoz fizikailag és lelkileg is kapcsolódhatnak. Sajnos manapság nagyon elidegenedtünk egymástól. Itt a Stúdióban azt szeretném, hogy tagjaink érezzék, van kihez szólni, ha támogatásra, jó szóra, meghallgatásra, van szükségük. Legyen a Markó Stúdió egy olyan hely, ahol a szakmai tudás mellett megtartó közösséget találnak egy olyan világban ahol az emberek átgázolnak egymáson úgy, hogy észre sem veszik.

T.M.: Már 2 éve nem veszel részt versenyzőként a megmérettetéseken, de felkészítő tanárként izgulsz a srácokért, illetve szervezőként, koordinátorként is részt veszel ezeken az eseményeken. Milyen érzés ezen az oldalon állni? Milyen eredményeitek voltak, vannak?

Nagyon jó érzés a versenyzők mellett tanárként és edzőként állni. Legfrissebb büszkeségem egy olyan fiatal páros, akikkel másfél éve dolgozom együtt és C osztályban Junior II-esként elsők lettek az ifjúsági mezőnyben. Ez csodálatos eredmény! Az a látvány, amikor 12-13 évesen egyre pontosabban táncolnak és látni a közös munka eredményét a parketten, az hatalmas öröm. Megható látni a csillogást, ami a szemükben van, amikor felállnak a dobogó legfelső fokára. Ilyenkor látják és érzik ők is, hogy van értelme ennyit gyakorolni. Én jobban izgulok értük a versenyeken, mint ők, az biztos. Fantasztikus érzés látni őket versenyezni és még jobb, amikor szép eredményeket érnek el. Büszke vagyok rájuk!

(Fotó: Markó Studió)

T.M.: Maximalista vagy, ezt többször is hallhattuk és láthattuk is már. Tanítás, verseny szervezés, lebonyolítás, a Stúdió vezetése mellett mire jut még időd? Mit csinál szívesen Markó Robi,ha épp nem táncol? 

A covid alatt vettem egy handpent, ezen nagyon szeretek játszani. Elkezdtem megint zongorázni, felelevenítem a gyerekkori zongora tudásomat. Elég sokat főzök, nagyon szeretek a konyhában is alkotni. Meditálok, folyamatosan képzem magam. Túl sok időm sajnos nincsen. Ha nem tanítok, akkor a cégem dolgait intézem, ez nagyon sok idő, sok a feladat, de ezt is nagyon szeretem csinálni. Ez a két dolog habár kitölti minden időmet, elégedett vagyok. Emellett nagyon fontosnak tartom a baráti kapcsolataimat ápolni és a „csodálatos” pingpong tudásomat csiszolni.

T.M.: Mivel készülsz/ készültök a következő időszakban? Milyen lehetőségeitek vannak most, ebben a nehezített időszakban? 

Most, hogy végre kinyithattak a tánciskolák, és létrejött az egyesületünk, elkezdjük felkészíteni a párosainkat az őszi versenyekre. Közös órákat, kiegészítő edzéseket tartunk. Emellett belevágtunk az utánpótlás nevelésbe is, nyáron kisiskolásoknak, versenyzőknek és hobbitáncosoknak szervezünk táborokat.

T.M.: A Tehetséges magyarok programban mindig megkérdezzük a tagoktól, hogy mit üzennek a szárnyaikat bontogató ifjúságnak. Mi a te üzeneted? 

Merüljenek el abban, amit csinálnak, a művészetükben. Ne a gyors, felszínes sikert akarják, hanem a minőségi alkotást. A minőség mindig győzni fog.

Köszönjük Robinak a beszélgetést, sok sikert kívánunk a Stúdió indulásához!

A Tehetséges magyarok csapata

 - 

A Tehetséges magyarok program szeretettel várja az új tagokat! A jelentkezéseket a tagsag@tehetsegesmagyarok.hu címen várjuk!