Munkács, 1844. február 20.: Ezen a napon látta meg a napvilágot Lieb Mihály Leó, akit a világ Munkácsy Mihály néven ismerhetett meg monumentális festményein keresztül.
A hamar árvává vált fiú Békéscsabán nevelkedett, mélyről küzdötte fel magát, az asztalos legényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsokba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egy személyben, valamint zseniális tehetségű festő. Hatalmas szorgalma, megfeszített szellemi és fizikai munkája szükségeltetett a sikeréhez. Szamossy Elek festőművésszel megismerkedve a képzőművészet iránti érdeklődése egyre inkább hivatástudattá érett. Az 1860-as évek hajnalán vándorfestőként járta a Kárpát-medencét, portrékat festett, restaurálásra szoruló festményeket javított. Országjárását megszakítva Pesten élt 1863 és 1864 között, a korszak kiemelkedő tájképfestőjével, Ligeti Antallal alakult ki szoros, személyes és szakmai barátsága. Az idősebb pályatárs önzetlenül támogatta művésszé válását.
Szakmai továbbképzését folytatva előbb Bécsben, majd Münchenben tanult. Az 1867-ben megkötött Kiegyezés nyomán megalakult új, önálló magyar kormány ösztöndíjat biztosított számára. Munkácsy Mihály támogatás segítségével Franciaországba látogatott, itt megtekintette a Kiegyezés évében a francia fővárosban rendezett világkiállítást.
Nevét 1868-tól szülővárosára utalva hivatalosan is Munkácsyként használta. Mesterségbeli ismeretei elmélyítése céljából Düsseldorfba ment, ahol Ludwig Knaus tanítványa lett. Az idősebb művésztárs Munkácsy egész életművére meghatározó hatást gyakorolt.
Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast 1869-ben. E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. Szintén '69-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb ún. kétalakos változata is a Magyar Nemzeti Galériában van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férfi hazatérése, a Tépéscsinálók (1871), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873); Zálogházban (1874) Műterem (1876)
Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. A korszak első nagyméretű műve a Milton (1878), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. Ezen műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit.
Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal.
Munkácsyt halála (1900. május 1.) után Endenichben, a szanatóriumban ravatalozták fel, ahol fölötte a Krisztus Pilátus előtt című festményének reprodukcióját helyezték el. Közben Magyarország halottjának nyilvánították, és Budapesten állami temetést rendeztek a tiszteletére. Halála hírére gyászba borult szinte az egész ország, az országgyűlés, a főváros, amelynek díszpolgára volt, külön megemlékezett róla. Bonnból május 5-én indult a gyászvonat, amely május 6-án érkezett meg Budapestre. Hazaszállítása után a Műcsarnokban ravatalozták fel. Az épület köré kordont feszítettek, mivel százezrek rótták le kegyeletüket, és csak belépőjeggyel lehetett megtekinteni a ravatalát. Temetése május 9-én a Kerepesi úti temetőben volt, ahol végső útjára hatalmas tömeg kísérte el. A búcsúbeszédet festőtársa, Telepy Károly mondta:
"A -via crucis- véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel”
Források: wikipedia, irodalmiradio, pestbuda.hu
