Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1942-ben a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével Pápára került középiskolába. Itt érettségizett 1950-ben, a Református Kollégiumban és még ugyanebben az évben a Pápai Néplap című újság munkatársa lett.

Sándor 1951-52-ben, Budapesten, az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon kezdte meg tanulmányait, majd pár hónap múlva sajnos nem tudta folytatni a képzést egy komoly tüdőbetegség miatt.

Tüdőszanatóriumi gyógykezeléséből Zámolyra került vissza. Tisztázó hónapok voltak ezek. Miközben tehetségesnek tartott kezdőként ösztöndíjat kapott az államtól, apjától mindent elvettek. A falu „kondája” már csak egy csontig soványodott anyakocából állt. Látta a kényszerítést, amikor a vetés természetes idejében elkobzott vetőmagot az év végén adták ki, és a parasztokkal a decemberi hóra szóratták. A parasztcsalád fia az ösztöndíjából vett kenyeret a boltban! A tragikus valóság azonban jobban megrázta benne az embert, mint a költőt. 

1953. augusztusában nagy figyelmet vonva magára, 14 verse jelent meg egyszerre. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársaként dolgozott. Illyés Gyulával kialakuló mester-tanítványi viszonya ekkor éledezett, elsősorban lelkileg, de formálisan is. Az Írószövetségben akkor azt a kényszerképzetet éltették, hogy jót tesz a fiatalabbaknak, ha az idősebb mesterek foglalkoznak velük. Illyésnek menekülés volt a kínos feladat elől, hogy Csoóriban nem tanítványt, hanem reménybeli lelki rokont választhatott. A másik „besenyőt”. 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője lett. 1957–58-ban tisztviselő volt a Lakatosipari Vállalatnál, 1958-tól szabadfoglalkozású író 1968-ig, közben 1962–63-ban a Jövő Mérnöke című lap munkatársa. 1968-tól pedig 1988-ig a MAFILM dramaturgja volt.

Költészete az 1960-as évekre vált teljesen kiforrottá. A Kádár-kor ellenzékének egyik legmarkánsabb képviselőjévé vált. A hetvenes évekre alakult ki költészetének jellegzetes karaktere, melynek legfőbb ismérvei: a képekből áradó metafizikai sugárzás, a váratlan és meglepő asszociációk sora, a mindenkor személyes hangvétel mint hitelesítő jegy és a közösségi elkötelezettség. Esszéiben a képi és a logikai megközelítést egyszerre alkalmazza. Irodalmi pályaképek, népköltészeti és történelmi tárgyú művek, nemzeti sorskérdéseinket boncolgató írások, valamint saját életének eseményeit megörökítő esszék százait írta meg és tette közzé a hatvanas évek elejétől. Szakolczay Lajos így írt róla: 

„ Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára."

1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke. 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat,1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség Díjat kapott a Tízezer nap című filmért.

1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992-től emellett a Hitel főszerkesztője volt.

Összegyűjtött verseit A jövő szökevénye címmel 2000-ben adták ki, válogatott verseinek legújabb gyűjteményét pedig 2004-ben, Elkártyázott köpeny címmel. 2007-ben esszékötettel jelentkezett Tizenhét kő a parton címmel. 2009-ben Harangok zúgnak bennem címen adta ki legújabb verseit. 2012-ben Már én se volnék címmel összegyűjtött szerelmes verseiből adott ki válogatást.  Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.

Nyolcvanötödik születésnapján utoljára jelent meg népes sokaság előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de ez kivételes pillanat volt. Rövid szünet a teljes visszavonultságban. A rá jellemző bölcs szótlanságával volt jelen a világban. Hosszan tartó szenvedés után,  2016. szeptember 12. hajnalán, Budapesten huny el.

Csoóri Sándor: Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bújkál a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom, ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s a lombok levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

Díjai:

1954, 1970 – József Attila-díj

1981 – Herder-díj

1984 – Bibó István-díj

1985, 1995, 2004 – Az Év Könyve-díj

1987 – Déry Tibor-díj

1989 – Fitz József-díj

1990 – a Radnóti Költészeti Biennálé Fődíja

1990 – Kossuth-díj

1990 – a Magvető Könyvkiadó Nívódíja

1995 – Eeva Joenpelto-díj

1997 – Károli Gáspár-díj

1997 – Magyar Örökség Díj

2000 – a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal

2003 – Arany János-nagydíj

2004 – a Magyar Művészetért Díj

2005 – Magyar Örökség Díj

2006 – Balassi-emlékkard

2008 – Prima Primissima-díj

2012 – Kossuth-nagydíj

2013 – a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíja

2014 – a Nemzet Művésze-díj