1982-ben született Székesfehérváron. Író, szerkesztő, kritikus. Írásai a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, a Hévízben, az Irodalmi Szemlében, a 2000-ben, más folyóiratokban és blogján jelennek meg. A József Attila Kör tagja, a Szépírók Társasága alelnöke, a Visegrádi Alap irodalmi ösztöndíjasa, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas. Egy kocsma város című kötete 2014 augusztusában jelent meg, A pozsonyi metró című kisregényét a Scolar adta ki 2017-ben.

 TM: Író, szervező, zenész, mentor, szerkesztő, kritikus. Melyik vagy te legfőképp és melyik terület az, ami számodra a legmeghatározóbb napjainkban? Van-e a felsoroltak között olyan tevékenység, ami mára háttérbe szorult, de szeretnéd magad újra belevetni? Esetleg új irányok felé nyitni?

CZ.F.: Szeretnék úgy gondolni ezekre a tevékenységekre, hogy egyformán fontosak, kiegészítik egymást, és egyik sem elképzelhető másik nélkül. Persze a valóság soha nem ilyen egyszerű, szóval mindig vannak olyan időszakok, amikor valamelyikre kevesebb idő jut, esetleg átmenetileg el is tűnik a hétköznapjaimból. Kritikát például évek óta nem írtam, de közben a színpadi lét, a zenészekkel történő különböző együttműködések mostanában gyakoribbak. A szervezés és az irodalmi közélet ügyei miatt az utóbbi években az írásra is alig jutott idő, de szerencsére ez idén, egy rövid ösztöndíjas időszaknak köszönhetően, valamennyire megváltozott. Bízom abban, és azért jobbára a tapasztalat is ezt mutatja, hogy amíg az egyik tevékenységet éppen pihentetem, addig azért érik is, és a háttérben készülődik a visszatérésre.

TM: Mi volt az a pont az életedben, amikor már tudtad, hogy kiemelkedő gondolataid és ötleteid vannak a művészet, irodalom területén?

CZ.F.:Szerintem az ilyesmit nagyon nehéz észrevenni, már csak azért is, mert az ember nem szívesen mond vagy gondol olyat magáról, hogy nekem bizony különleges adottságaim vannak. Ezek, ha tényleg vannak egyáltalán ilyenek, akkor sokkal inkább furcsaságoknak, nehézségeknek, elsőre nehezen értelmezhető vágyaknak, elképzeléseknek tűnnek. Külső szem kell ahhoz, hogy ezekben a szokatlantól eltérő furcsaságokban észre vegyék a lehetőséget, a tehetség jeleit. Szerencsés esetben ott vannak a szülők, néhány tanár és a barátok. Rosszabb esetben magunknak kell megtalálni a tehetségünk tárgyát, amiről egyébként kitartóan hiszem, hogy minden embernek van. Ezért is szeretek tanítani, fiatal vagy pályakezdő írókkal foglalkozni, és megtalálni azt a szövegeikben, amiből később aztán építkezni érdemes.

TM: Lapulnak jegyzetek a fiók mélyén, amik esetleg a közeljövőben könyv formájában megjelennek?

CZ.F.: Évek óta alakul már egy új könyvtervem, maga a tervezés elég jól is áll, már csak le kell ülni, és jól megírni. Ez akár még több évet is igénybe vehet, ebből is látszik, hogy a könyvírás hosszú folyamat, nem igazán érdemes hirtelen nekiszaladni. Egyébként a keveset író és publikáló szerzők közé tartozom, nincs tele a fiók kiadatlan szövegekkel, mert amit már megírtam, azt jó eséllyel használni is fogom valahol.

TM: Az irodalmat népszerűsítő programjaitokkal hol lehet találkozni? Az online térben kommunikáltok, vagy esetleg vannak különböző programsorozatok, melyeket például iskolákban tartotok?

CZ.F: Nagyon sok programunk van, és amit lehet, igyekszünk élőben megcsinálni, mert hiszem azt, hogy az irodalmi-kulturális rendezvények a találkozásról is szólnak, fontos a valódi közösségi érzés kialakítása. A Szépírók Társaságával nemrég nyertünk el egy EU-s pályázatot, aminek a keretein belül egy, az általános iskolai, középiskolai és egyetemi oktatást kiegészítő kortárs irodalmi programsorozatot valósíthatunk meg, remélhetőleg személyesen, az intézmények falai között, a következő néhány évben.

TM: Számodra kik azok, akik inspirálóan hatnak rád? Van példaképed?

CZ.F.: Nagyon sokan inspirálnak, igazából szinte mindenki, műfajtól függetlenül, aki önazonos és hiteles tud maradni, és közben folyamatosan átlépi a saját határait, folyamatosan meg tud újulni. Igyekszem is tőlük ellesni azokat a megoldásokat, amiket egyébként tulajdonképpen lehetetlen ellesni, mert minden alkotói folyamat más és más. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a magyar kortárs irodalmi közeg nagyon nyitottan fogadott annak idején, a példaképeim, hőseim hamar a barátaimmá, kollégáimmá váltak, és most a nemzetközi kulturális szférában is ugyanezt a nyitottságot érzem.

TM: Neked melyek a kedvenc könyveid, amit jó szívvel ajánlasz az olvasóknak?

CZ.F.: Erre nagyon könnyű válaszolni, mert ha egyet kell választani, akkor mindig J. D. Salingert mondom, szerintem a prózája azóta is felülmúlhatatlan, az életműve még a halála után is folyamatosan formálódik, csak egy részét ismerjük annak a szövegmennyiségnek, amit megírt, szóval máig izgalomban tartja az olvasókat. Ami pedig a magyar irodalmat illeti, inkább általános javaslattal élnék: miközben folyamatosan pótoljuk az eddig kimaradt hazai klasszikusokat, olvassunk kortárs magyar irodalmat is, és fedezzük fel az összefüggéseket.

TM: Mit üzensz a mai fiataloknak, a szárnyaikat bontogató tehetségeknek?

CZ.F.: Hogy olvassanak, írjanak és éljék meg, ami történik velük. Mindhárom egyaránt fontos, egyik sincs meg a másik nélkül.

Köszönjük Ferencnek az interjút és kívánunk neki további sok sikert a szakmai munkájához!

Tehetséges magyarok szerkesztősége