2020. augusztus 28. írta: Tehetséges magyarok

Tehetséges Magyarok_Interjú Dino Benjaminnal

"Gyermekként nem mindig értettem, hogy mi történik a színpadon, de éreztem, hogy ez jó, nekem ide kell tartoznom."

A Tehetséges Magyarok első interjúja Dino Benjaminnal, a Vígszínház frissen diplomázott fiatal és tehetséges tagjával készült.

TM: Mindig is tudtad, hogy színész szeretnél lenni, ez már gyermekkori szerelem, vagy volt esetleg valami/valaki olyan hatással rád, ami miatt elkezdtél érdeklődni a színház világa iránt?

D.B.:

Mindig egyértelmű volt. Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor ezt elhatároztam volna. Megrögzötten szerettem/szeretem a színházat. Gyermekként nem mindig értettem, hogy mi történik a színpadon, de éreztem, hogy ez jó, nekem ide kell tartoznom. Teljesen magával vitt. Kisgyerekként abban a hitben éltem, hogy ez nem tekinthető teljesértékű, kizárólagos munkának, hivatásnak. Úgy gondoltam, hogy a színészek, akik előadás után boldogan fogadják a gratulációkat, valójában azért színészek, mert annyira szeretik a színházat, mint én, ők ezért nem kapnak pénzt, nem is várják el, csupán a meghajlás utáni taps az egyetlen fizettségük. Van egy másik munkájuk emellett, amit napközben végeznek, este pedig bemennek játszani. Hobbiból. Azt hiszem tévedtem. Nem gondoltam arra, hogy a darabokat valamikor be is kell próbálni. Most már tudom.

TM: Egyértelmű volt, hogy Budapest és a Vígszínház lesz a te „otthonod”? Hogyan került fel a „kis Benjamin” a fővárosba, hogyan indult el az itteni nagybetűs életed?

D.B.:

Csak az volt egyértelmű, hogy színész akarok lenni. Az hogy hol, konkrétan nem volt az. Először a pozsonyi főiskolára jelentkeztem, de miután megkaptam a kötelező szlovák és cseh felvételi anyagokat, tudtam, hogy ez nem én vagyok. Nem tudok szlovákul érezni, ezért el sem mentem a felvételire. Budapest teljesen elérhetetlennek tűnt. Nem mertem volna belevágni, ha a hozzám közel álló emberek nem biztosítottak volna arról, hogy nekem ott a helyem, nekem ezt kell csinálnom. Nekik köszönhetem, hogy most ott lehetek, ahol mindig is szerettem volna. Kisvárosi gyerekként nagyon nehéz boldogulni egy nagyvárosban. Rengeteg kérdéssel, új hatással találkozik az ember, ezért nap, mint nap újabb és újabb nehézséggel kell megküzdenie. Én is ilyen voltam. Senkit nem ismertem, teljesen idegen voltam itt, úgy nevezem ezt az időszakot: új életet kezdtem. Mindentől távol, elszakadva a megszokott életemtől. Ijesztő volt, mégis éreztem, hogy ez az egyetlen dolog, ami inspirál, ami előre vihet. A Vígszínházról álmodni sem mertem soha. Az is kérdéses volt, hogy egyszer eljuthatok-e megnézni egy előadást. Nemhogy játszani a színpadán. A leggyönyörűbb, legvarázslatosabb helynek tartottam a világon. Azt, hogy a társulat tagja lehetek, hogy ott dolgozhatok, talán még most sem fogtam fel igazán. Szerintem az az egyik legfontosabb dolog az ember életében, hogy szeresse azt, amit csinál. Ne legyen teher az, hogy reggel be kell mennie a munkahelyére. Szerencsére nekem nem az. Szeretek bejárni, és szeretem azt a társaságot, ami körülvesz. Nyilván nem ismerem a jövőt, és nem tudom még az életem során hol kötök ki, de most jó érzés, hogy van egy ilyen helyem.

(Fotó: Antóci Dorottya)

TM: Mi, vagy ki inspirál a mindennapokban a munkában és a magánéletben egyaránt?

D.B.: Nem vagyok egy rajongó típus. Nem szeretek utánozni, és követni egy embert, életstílust. Szeretek önmagam lenni, és ezt mutatni a színpadon, és az életben is egyaránt, de a nagy színészlegendák mindig lenyűgöztek. Szándékosan nem szeretnék példákat mondani, mert tudom, hogy valakit kihagynék, és azt nem bocsátanám meg magamnak.

TM: Az eddigi szerepeid legnagyobb sikerélményéről mesélj, kérlek, illetve tegyük mellé a kudarcélményt is. Könnyen tovább lépsz az esetleges kudarcok után, vagy kell pár nap/hét, mire újult erővel folytatod a munkát?

D.B.: Hatalmas feladat volt eljátszani az egyetemen Zsótér Sándor rendezésében Pedro Calderón de la Barca Az élet álom c. darabjában Clarín szerepét. Sőt, az elején Rosaura is voltam, ugyanis váltogattuk benne a szerepeket. Nagy kihívás volt ez, hiszen egy gyönyörű, költői, archaikus szöveget kellett érthetően, hétköznapi nyelven fogalmaznunk. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy el tudjam mondani ezeket a szövegeket úgy, ahogyan én azt valójában szeretném. Sok álmatlan éjszakát okozott, de megérte, mert rengeteget tanultam az anyagtól és a tanár úrtól. Érdekességnek mondanám azt is, hogy extrém helyen játszottuk az előadást, hiszen külső helyszínen, az egyetem szentkirályi utcai épületének udvarán adtuk elő. A nyitóképben Rudolf Szonja osztálytársammal egy hatalmas fa tetején álltunk. Amellett, hogy nehéz szöveget kellett mondanunk (gyakran nem tudtuk belőni a megfelelő hangerőt, mert sokszor fújt a szél, esett az eső, vagy néha megpróbált túlkiabálni minket az egyik szomszéd), még a tériszonnyal is küzdenünk kellett. De minden perce feledhetetlen élmény volt. Később bevittük egy pici kamaraterembe, ahol más problémákat kellett megoldanunk.

(Az élet álom; Fotó: Éder Vera)

A kisebb-nagyobb szerepek közül az eddigi legmaradandóbb szerep Puzsér volt Molnár Ferenc A doktor úr című darabjában a Vígszínház nagyszínpadán. Rettegtem attól, hogy végzősként ki kell állnom egy ilyen nagy szerepben nagyon sok ember elé, de ott éreztem azt először, hogy végre azt csinálhatom, amit akarok, hogy végre színész vagyok. Ez leírhatatlanul inspirál. Kudarcélményeim általában a mozgásból fakadnak. Nem vagyok jó színpadi mozgó, és táncos sem. Félek, ha magasról kell leugranom, vagy ha éppen engem emelnek. Általában rettegek ezektől, de azon dolgozom, hogy fejlődjek bennük. Már sokkal jobb a helyzet, mint ami az egyetemen volt, de azért el tudja rontani az egész napomat/hetemet egy rossz ugrás, vagy egy kudarcnak megélt táncpróba. Remélem, hogy az idő haladtával egyre kevesebb lesz ezekből. Legnagyobb sikerélményemnek pedig azt tartom, amikor a Vígszínházzal eljuthattunk Erdély több városába olyan emberekhez, akik éhesek voltak a színházra, a magyar kultúrára. Vecsei H. Miklós Kinek az ég alatt már senkije sincsen c. művét vittük nekik Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Minden alkalom, amikor ezt a darabot játszhatjuk, ünnepnap számunkra, mert ez a darab az összetartozást, a közösséget, a jó hangulatot és az egymásra figyelést jelenti nekünk. Különösen ünnep volt ez nekünk Erdélyben, hiszen olyan helyen oszthattuk meg ezt a számunkra különleges dolgot, ahol valóban szükség volt rá. Eddig még sohasem tapasztaltam ilyen erőt, hálát a közönség részéről. Az igazi sikerélményem/sikerélményünk az volt ebben, hogy tiszta őszinteséggel köszönték, hogy elmentünk hozzájuk, és alig várják, hogy újra láthassanak bennünket a színpadon. Szerintem ez sikerélmény. Nem a sajátom, hanem közös. Ez erősebb.

TM: Végeztél a Színház- és Fimművészeti Egyetemen, kezdődik egy új időszak. Milyen elvárásaid vannak magaddal szemben, milyen céljaid vannak 3 és 10 éves időszakra előre tekintve? Mi az álmaid szerepe?

D.B.: Nagyon szerettem az egyetemet. Sokat köszönhetek annak, hogy felvettek. Elsősorban azt, hogy megismertem saját magam. Ismerem a képességeimet, és a hiányosságaimat is. Elsődleges célom az, hogy mindig eszemben legyen az a tény, hogy azzal, hogy végeztem, még nem vagyok készen. Folyamatosan tanulnom kell, és szinten kell tartanom magam beszédben, énekben, mozgásban és gondolkodásban egyaránt. Szeretnék jó feladatokat kapni, és lehetőséget az alkotásra, hiszen ez a legfontosabb egy pályakezdő számára. Nagyon szeretem Shakespeare-t. Sok Shakespeare-t kívánok magamnak.

TM: A színházi életen kívül mivel töltöd szívesen az idődet?

D.B.: Ezt sajnálom, de konkrétan más hobbim nincs. Épp azon vagyok, hogy találjak egyet. Nehezen megy. Szabadidőmben, általában olvasok, zenét hallgatok, mesét nézek, vagy a barátaimmal vagyok. De alapvetően munkamániás vagyok.

TM: Milyen gyakran látogatsz haza? Mit lehet tudni a színpadon kívüli Dino Benjaminról?

D.B.: Bodrogköz szívéből, a felvidéki Királyhelmecről származom. Ott jártam iskolába, és ott nőttem fel. Szerettem ott élni, de egy idő után egy fiatal, akinek esetleg céljai, álmai vannak, tudja, hogy el kell hagynia egyszer szülővárosát. Nekem mindig ingerszegény volt a környezet, és fájt, hogy kevés lehetőség adódik a mindennapokban. Mégis nehéz volt elszakadni, hiszen ott voltam gyerek, óvodás, alapiskolás, kamasz, gimnazista. Rettegtem a változástól, de tudtam, hogy meg kell próbálnom. Sajnos nagyon keveset tudok hazautazni. Évente maximum háromszor. (Volt olyan év, amikor csak kétszer sikerült). De megértőek otthon, hiszen tudják, hogy sokat dolgozom. Jó érzés hallani, amikor az ottani barátaim, tanáraim, ismerőseim érdeklődnek, és biztosítanak arról, hogy figyelik az utamat és minden jót kívánnak.

TM: Szerepeltél már filmben is, mit gondolsz, neked mi volt a legnagyobb különbség a filmes és a színházi munka között?

D.B.: Színházban nagy gesztusok kellenek, főleg ha nagyszínpadról van szó. Máshogyan kell beszélni, mert hallaniuk, érteniük kell az embereknek, amit mondani akarok. Nemcsak az első sorban, hanem a tizenhatodikban is. Ez a tény megköveteli azt, hogy nagyobb mozgásokkal, gesztusokkal, hangerővel közöljünk, ha nem akarunk elveszni a színpadon. A filmben pedig ennek az ellentetjét kell csinálni. Pici, apró gesztusok is elegendőek és a suttogás is megél. Időbe telt rájönni ezekre a dolgokra, hiszen az egyetemen is többet foglalkoztunk színházzal, mint filmmel. Ez a különbség volt nekem a legfeltűnőbb. Nagyon szeretek forgatni. Az az egyik legkülönlegesebb dolog, ami történt velem. A színházat és a filmezést is nagyon szeretem. Nem tudnék választani a kettő között. Szerencsére nem is szükséges.

TM: Elkerülhetetlen a kérdés, hiszen egy nagy szerep kapujában állsz, szeptembertől te alakítod Nemecsek Ernőt a Pál Utcai Fiúk darabban. Milyen érzések kavarognak benned, milyen volt a felkészülés erre a szerepre? Egyből sikerült Nemecsek lényével azonosulni?

D.B.: A Pál utcai fiúk volt az első könyv, amit elolvastam. Szerintem Nemecsek a legnagyobb hős a magyar irodalomban. Szeretnék olyan bátor, erős és elszánt lenni, mint ő. Kiállni az igazságért, és képviselni azt, amit a világról gondolok. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a Vígszínház nagyszínpadán személyesen is találkozhatok Ernővel, és nemcsak a könyv lapjain. Hatalmas munkafolyamat van mögöttünk, hogy a dalokat, mozgásokat, jeleneteket úgy csináljam, ahogyan az méltó a Pál utcai fiúkhoz, Ernőhöz és a Vígszínházhoz. Sokat köszönhetek a rendezőasszisztenseknek, akik minden egyes nap foglalkoztak velem, a Pál utcaiaknak, Horváth Csabának és Hasinak (Vecsei H. Miklós - a szerk.). Miklós sokat segített nekem, még a pici technikai dolgokban is, amit a felvételen nem láttam. Biztosított arról, hogy mellettem áll, hiszen azt mondta, hogy neki is fontos, hogy jó kezekben legyen az előadás. Boldog vagyok, hogy befogadtak a Pál utcaiak, hiszen soha nem tapasztaltam ilyen szintű segítséget, elfogadást, türelmet, bíztatást, amit tőlük kaptam a próbafolyamat alatt. Remélem rászolgálok majd. Már én is magaménak érzem a Grundot. Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat!